Az Istennő Évköre
 |
“A természettel, földdel valaha egységben és harmóniában élt őseink saját testükben és saját életükbe is követték a természet ciklusait, változásait. Számunkra ma már ez leginkább abban merül ki, hogy szomorkodunk, mert sokáig tart a tél és a hideg, bosszankodunk, mert esik az eső és várat magára a nyár. Az évszakok váltakozása mögött mögött meghúzódó energiamintázatokról már kevesebbet tudunk, pedig azok hatnak ránk akkor is, ha nem tudjuk. Az évkörrel azaz a föld ciklikus ritmusával való tudatos együttélés, az évszakok mögött rejlő energiák irányának és áramlásának ismeret megkönnyíti a mi életünket is, együtt mozogva az évkörrel és az energiákkal újra igazi gyermekeivé válhatunk a Földnek és visszatalálhatunk az elfelejtett harmóniához.
Mivel az évkerék a Föld energiáihoz igazodik, ezért az első lépése az évkörrel való összekapcsolódásnak az, hogy megpróbáljuk megőrizni mit üzen a föld ahol élünk, mi történik a különböző évszakokban, melyik elem mely részét uralja, az évkörnek. A Kárpát-medencében kőkori kultúráink békés népei a Nagy Istennőt látták az őket körülvevő világban mindenben. Az Istennőt imádták az elemekben, a természetben, és annak minden teremtményében. Valamennyi későbbi civilizáció gyökerei ide nyúlnak vissza, a kőkori békés kultúrákhoz és az Istennőhöz, aki a születés, élet és halál forrása.
A Kárpát-medence évkerekének közepén álló Istennő Danu, akinek nevét leginkább Írország történetéből ismerhetjük. Tuatha Dé Danann-nak, azaz Danu, Dana, Anu, Ana Istennő gyermekeinek nevezi a legenda azt a népet, aki az ötödik hullámban érkezett Írországba a világ északi szigeteiről. Danu ősi Anyaistennő, akinek tisztelete hatalmas területre terjedt ki, ezt bizonyítja az is, hogy Tőle kapja a nevét a Duna, a Dnyeper, Dnyeszter és a Don folyó is. Danu nevének jelentése adakozó, bőséges áramlás. Ő a túlcsorduló bőség Istennője, hatalmas Istenanya, aki gyermekeinek földjét termékennyé tetette és mindig adott nekik tiszta vizet. A Kárpát-medence legelső kultúrái a Duna mentén alakultak és a hatalmas folyó mindig is fontos szerepet játszott az itt élő népek életében. A Kárpát-medence termékeny földje sok népnek adott otthont, sok különböző népnek, akik más nyelven beszéltek, más szokásaik voltak, de mindegyikük sorsában közös volt Danu Istennő folyója a Duna.
Ma sincsen ez másként, forog a kerék, vele együtt fordul az életünk, olykor magasabban szárnyalunk, olykor lent járunk a mélyben, de amikor belenézünk a Duna sötét vizébe megtaláljuk a nyugalmat, megtaláljuk a középpontot. A Duna vize az Istennő fátyla, mely elrejti előlünk a Tündérek birodalmát és a szigetet, ahol az Istennő békés kultúrája ma is töretlenül virágzik. Danu lila fátyla és köpenye mögül sejlik elő az Istennő nyolc minősége, amely az évkereket uralja az év különböző időszakaiban.
November elején – a kelták által Samhain-nek nevezett ünnepen, amely a kereszténységben Halottak napjaként maradt meg -innen bújik elő Kincs fekete csuklyáját mélyen az arcában húzva. Kincs a Banya, a Barlang Asszonya, Sötétség Úrnője, a Halál és Elengedés misztériumának őrzője. Az elmúlás ideje következik, valaminek meg kell halnia, hogy helyet adhasson az újnak. Kincs szeretet a kemény szeret, ha Ő megérint minket a botjával nincsen pardon, el kell indulnunk a sötétségbe, olyan mélyre, ahol még nem jártunk előtte, lelkünk egy ideig még ismeretlen darabjával kell szembe néznünk, ahol bizony sokszor olyan érzéseket találunk, amit eddig másokban kritizáltunk. A Banyával való találkozás után nem leszünk ismét ugyanazok, az Ő barlangjában nem lehet elkerülni a transzformációt.
December közepén, a Téli Napfordulón Danu lila fátylát ezüstössé változtatja az újjászülető nap mosolya miközben Luca szabadjára engedi a hideg téli szeleket, melyek a csontunkig hatolnak, nem hagyva helyet másnak, csak a csendnek és igazi önvalónknak. A Luca által hozott csendben és végtelen nyugalomban pihen minden, mi visszatért a földbe, az Ő ölelésében növekszik a csíra mélyen a föld méhében és készül újjászületni, ahogyan újjászületik a Téli Napfordulón a Fény is. A csendben meghalljuk az Istennő hangját a szélben, és megtaláljuk a választ a miértekre.
Február elején Anahita fehér palástját megrázza, kinyitja fehér selyemszirmait a tavasz első hírnöke a hóvirág. A hóvirág fehér szirmaiban a Szűz Istennő mosolyog ránk. Az Istennő Leány-Szűz minősége erőt ad nekünk, erőt az újrakezdéshez és az aktív teremtéshez. A téli hónapok befelé fordulása után lehetőséget kapunk, hogy átgondoljuk az elmúlt időszak tapasztalásait, levonjuk a megfelelő következtéseket, de az, hogy mennyire tudjuk ezeket a tapasztalásokat immár életünk részévé tenni, majd a most következő időszakban derül ki.
Március közepén Danu lila köpenye hatalmasra növekszik, az olvadástól megduzzadt folyók vizétől és a habokból kiemelkedik a tavasz kékszínű tündérleánya Villő. Csillagászatilag is beköszönt a tavasz. A Tavaszi Napéjegyenlőség ünnepén a Víz Úrnője elhozza nekünk az egyensúlyt sötét és világos, passzív és aktív, tudattalan és tudatos között. Villő még egyszer emlékeztet minket arra, hogy milyen magokat ültettünk és gondoztunk magunkban az elmúlt időszak belső utazásában, mielőtt áldását adná arra, hogy a magok immár a föld fölött, a külső világban kezdjenek növekedni.
Májusban rózsák és szerelem illatától részegül az, aki megpróbálja feltárni a fátyol titkát és az is, aki nem, hiszen fehér kancáján már érkezik az elvékonyodott leplen át a gyönyörű Ephona. Régen a Beltane tüzek lángja mellett őseink szent nászban egyesülve imádkoztak a Szerelem Úrnőjéhez, testük eksztázisával kérték az Úrnő áldását a termékenységre saját életükben és a természetben. Mi Babbának nevezzük Őt az Istennő szerető minőségét és valahol mélyen emlékezünk még az ősi szokásokra, hiszen Babbát várjuk megjelenni a Pünkösd hajnalán felkelő napban és rózsakoszorúval díszítjük a pünkösdi királylány hajkoronáját.
A Nyári Napfordulóval az ereje teljében lévő nap és Tabiti tiszteletére gyújtott tüzek narancsvörös fényét tükrözi vissza Danu lila fénye. Ez az év leghosszabb nappala, a legtovább ezen a napon van világos, letagadhatatlanul itt a nyár. Ünnepeljük a fényt, a tüzet, a megérlelt termést, az ágyékunkban lükető szenvedélyt és a minket betöltő energiákat, aktivitásunk eléri csúcspontját. Megjelenik ilyenkor Sarlós BoldogAsszony, aki sarlójával levágja az első búzakalászt, és ezzel a Szent Király vérét és életét áldozza a jövő évi újjászületésért. Érdemes ilyenkor feltölteni magunkat a nap tűzerejével és átgondolni, hogy energiáink mely irányba akarjuk fókuszálni.
Augusztusra befejeződik az aratás és Tabiti égő narancsvörös színe a megérlelt búzakalász aranysárgájává szelídül Enéh ölében. Enéh az Istennő anyai minősége uralkodik a természetben és a mi életünkben is. Az AnyaIstennő elhalmoz minket ajándékaival, kifogyhatatlan kosara telve van aranyszínű búzakalászokkal és érett, mézédes gyümölcsökkel. Mindaz, amire vágytunk és amiről álmodtunk manifesztálódik és testet ölt. Élvezhetjük áldásos munkánk termését, de közben jó emlékezni arra is, hogy a learatott termésből tartalékoljunk némi magot, amelyet az elkövetkező időszakban lelkünk mélyén érlelhetünk.
Szeptemberben a Duna-menti fák átöltöznek az ősz színeibe és a vízbe hulló levelek adnak rejteket Dodona Földanya gyönyörű testének. Az Őszi Napéjegyenlőség ismét elhozza az egyensúlyt a természetben és a mi életünkben is. Ismét egyenlő hosszú a nappal és az éjszaka. Dodona Földanya eljön közénk és itt az ideje, hogy köszönetet mondjunk neki az életért és a táplálásért. Dodona emlékezetet minket a föld mélyére lenyújtózó gyökereinkre, a föld stabilitására, amely akkor is megtart minket, amikor körülöttünk minden összeomlani látszik. Megnyitjuk szívünket a Földanya felé és kérjük áldását a belső utazásra, mely újra kezdetét veszi. Elkezdünk ismét befelé figyelni és újratöltekezünk, regenerálódunk a föld erejével.
És a kerék forog tovább, érkezik az elmúlás fekete palástja. Lezárunk, hogy újrakezdeni tudjunk.
Az évkerék forog, kezdődik a ciklus újra, de mindeközben Danu vár, egyre vár minket sűrű fátylai rejtekében. A fátyol nehéz az emlékektől és a titkoktól, melyeket őriz. Minden ráncában, apró kis gyűrődésében ott van valami az előttünk jártakból és ott van valami belőlünk. Az Istennő vár, várja, hogy legye bátorságunk kérni Őt emelje fel a fátylát, válassza szét a vízfátyolt, évezredek felejtésének sűrű ködét. Lila fényét újra és újra kiárasztja Dunaasszony és hív minket magához. Hív minket az első anya életet adó sikolyával, a gyermek kacagásával. Hív minket a szerelmesek sóhajával, akik valaha a partjainál keresték párjukban az Isten/nőt. Hív minket az előttünk járt nők emlékével, akiknek holdvére valaha vizét táplálta és a háborúkban meghaltak vérével. Hív minket örömmel és fájdalommal, szerelemmel és búcsúzással, születéssel és halállal.
Minden egyes Hozzá suttogott, dalolt, táncolt vagy sikoltott imával közelebb lépünk Hozzá és közelebb lépünk Saját Magunkhoz. Minden egyes lépéssel beljebb hatolunk a ködbe és minden egyes pillanattal, amikor Rá emlékezünk egyre élesebben halljuk a hangját, hangjának eltévesztethetetlenül ismerős könnyes-édes dallamát. Minden nap, ahogyan rá emlékezünk egyre szélesebbre tárul a Misztériumok kapuja és a Tündérek Szigete kiemelkedik a Duna vizéből, felejtésünk tengeréből. A Nagy Istennő visszatér.”
/Veres Kriszta: Az Istennő Évköre/
