A közelmúltban olvastam egy a témába vágó könyvet, amit melegen ajánlok mindenkinek, aki maga is úgy véli, hogy a siker egyfajta életszemlélet és szokásrend…és mint ilyen tanulható!
Nézzük tehát melyik volt az a könyv, amiről ilyen jó a véleményem…
Stephen R. Covey A Sikeres Emberek Hét Szokása című könyv az ami nagy hatással volt rám, leginkább azért, mert hét olyan szokásról ír, melyek kialakítása a sikeres emberek sajátja. Szerinte is tudatos kialakításról van szó és tanult folyamatról!
A hét szokás szerintem kifejezetten hasznos információ és már az átgondolásukkal is egy belső fejlődési folyamat indul meg. Igaz, valódi szokássá csak akkor válik, ha beépítjük az életünkbe. Ehhez viszont kellő motivációt ad a könyvében….tehát tényleg csak rajtunk múlik….a legnehezebb feladat, de a leginkább önfejlesztő is!
A lényeg, nem csupán a szokások beépítése, hanem a szokások között lévő kapcsolat és a szokások egymásra épülése.
Mi is az a 7 szokás,mely a sikeres élethez vezet?
1. szokás – A proaktivitás, mely szerint mi vagyunk azok, akik választanak, akik döntenek…akkor is, ha éppen nem döntünk! Ezért a proaktív (aktív, kezdeményező) hozzáállás kialakításához az első teendőnk,hogy felismerjük a választásainkban rejlő erőt!
2. szokás – Már a kezdetkor lásd a célt, mert a célképzés nélküli jövőkép örökké álom marad!
3. szokás – A fontos dolgokat tedd az első helyre, különben minden dolog és személy az életedben fontosabb helyre fog törekedni és olyan tumultus lesz, hogy alig lesz esélyed rendet tenni közöttük.
4. szokás – Törekedj a kölcsönös győzelemre és együttműködésre a versengés és a különállás helyett. Az utóbbi hozzáállás sikertelenséget és lelki-gyötrelmet hoz idővel.
5. szokás – Először a másikat értsd meg, aztán értesd meg magad! Ez a pont kifejezetten érdekes volt, mert én fordítva gondoltam volna…azaz, hogy először ismerd meg magad és tanuld meg azt jól kommunikálni…
6. szokás – Használd ki a szinergiákat és ismerd fel a csapatmunka előnyeit. Ha mindig mindent egyedül akarsz csinálni, alig fogsz tudni előrehaladni és valódi sikereket elérni.
7. szokás – Élezd meg a fűrészt, ha fát akarsz vágni…. vajon mi a fűrész az ember életében? nemsokára elmondom:)
Milyen előnyökkel jár a 7 szokás beépítése az életünkbe?
* A 7 szokás beépítésével a legfontosabb célokat helyezzük majd előtérbe, ezáltal képesek leszünk erőnket, energiánkat és időnket fókuszálni, aminek eredményeképpen hatékonyabbak leszünk mind a magánéletünkben mind a munkánk során.
* Hatékonyabb lesz a kommunikációnk, ami elengedhetetlen a társas együttélésben és a munkahelyen egyaránt
* Sikeresebbek leszünk a problémamegoldás terén, és az alternatív megoldásaink közmegelégedésre tarthatnak majd számot
*Jobb lesz az alkalmazkodóképességünk a változásokhoz, könnyebben és rugalmasabban fogunk tudni reagálni és megtanuljuk a változásban rejlő előnyöket észrevenni, kiaknázni.
Jól hangzik ez a hét szokás… de, hogy bővebben is megismerhesd őket, kicsit ki fogom fejteni mindegyiket az elkövetkező bejegyzésekben…
Te mit gondolsz róluk?
Esetleg van olyan szokás, ami nem került felsorolásra Stephen R.Covey által?
szerintem van… és később meg is osztom majd itt a blogon..:)
*****************
…és ne feledd, a hozzászólók között értékes meglepetést fogok kisorsolnia Sikersorozatok végén!
“Hogyan lehetsz sikeres ember? 3. rész A Sikeres Emberek Hét Szokása” bejegyzéshez 8 hozzászólás
Helló Nikol!
Az 1. pont az egyik leglényegesebb eleme a sikernek szerintem. Minden döntés, a döntés elmulasztása is döntés. Ismerek olyan embereket, akik egész életükben csak passzívan sodródtak, nem valósítottak meg semmilyen célt tudatosan, nem harcoltak az érdekeikért, és most is ki vannak szolgáltatva a körülményeknek és másoknak. Én nem vagyok hajlandó sajnálni őket, mert ez az életforma is egy döntés volt. Bármelyik pillanatban dönthettek volna úgy, hogy kezdeményezni fognak, vállalkoznak valamire (nemcsak munkában), csak ugyebár ez plusz energia, kockázat, konfrontálódás másokkal stb.
A 4., 5. és 6. pontnak meg különösen örültem, mert én ösztönösen csapatjátékos vagyok a kis vállalkozásaimban, és kaptam érte hideget-meleget bőven, vagyis főleg hideget, hogy micsoda egy hülye vagyok, hogy még mindig bajlódom az alkotótársaimmal. Holott az emberi társadalom alapja a közösség, amiben mindenkinek megvan a maga személyre szabott szerepe. Egy ember nem lehet mindenre képes, különben csupa rideg, zárt, önálló univerzumból állna az emberiség. Ez a gondolat egy egészséges embert ösztönösen taszít. Azt persze el kell ismerni, hogy az együttműködés egy borzasztóan nehéz téma, mert csupa nagy ego feszül egymásnak, elmosódnak a határok, felbillen az egyensúly, megjelenik a kihasználás, és mindenki mindig a maga hasznát nézi, ritkán áldoz fel valamit másokért. Aki próbálta a “közös lónak túrós a háta” műfajt, tudja, miről beszélek. Ugyanakkor senki sem képes egyedül mindenre, és szerintem szinte minden ember számára az életfeladata részét képezi az, hogy másokkal együttműködjön. Nem ráerőltetve feladatokat a másikra, hanem úgy, hogy mindenki megtalálhassa azt a vállalkozásban, amit tényleg szívesen csinál, és amiért elismerést, ellenszolgáltatást is kap.
Bocs ha sok voltam.
Mó
Kedves Móni!
A kezdeményező hozzáállás szerintem is a az egyik legfontosabb elem, bár én inkább úgy mondanám, hogy aktív felelősségvállalás az saját életünkben.
Én sem sajnálom azokat, akik nem döntenek vagy éppen hagyják tovaszállni az életüket és potyautasként viselkednek a saját hajójukon…viszont bennem mindig megindul a kérdésözön, hogy vajon miért nem merik felvállalni a döntési helyzeteket.
Többnyire oda lyukadunk ki, már ha az illető meg meri válaszolni ezt a kérdést, hogy …
1. fél attól, hogy megbánt másokat
2. tart attól, hogy rosszul dönt és már nem tudja visszacsinálni
3. pontosan tudja mit kellene tennie az adott élethelyzetében,de egyszerűen nincs bátorsága meglépni azt – pl. önbizalomhiány miatt, nem bízik abban, hogy jól dönthet
Visszagondolva nekem is (és gondolom ezzel nem vagyok egyedül) volt egy ilyen életszakaszom, kb. a húszas éveim elején… már elég felnőtt voltam ahhoz, hogy mindent magam akarjak kitalálni és eldönteni és ez pl. a munka vagy a tanulás terén simán ment is…ott volt önbizalmam…de például a párkapcsolatban még javában éltem a nyuszika korszakomat.. egyszerűen féltem attól, hogy ha felvállalom önmagamat, akkor elveszíthetem az akkori társamat….
A sztorihoz annyit tennék hozzá, hogy aztán amikor felvállaltam magam már én szakítottam vele:)
A saját tapasztalatom alapján ezért most azt mondom, hogy a felelősségvállaláshoz egyrészt kell önismeret (hogy tudd mit is akarsz és mi az,ami valóban fontos neked) , kell
bátorság (hogy szembenézni tudj nézni önmagaddal), kell önbizalom (hogy elhidd vagy magadnak annyira fontos, hogy a döntésed alapján cselekedj…..
A következő bejegyzésemben még írok erről, mert szeretném kifejteni és véleményezni a 7 szokást:), illetve kiegészíteni más szerzők véleményével és a saját tapasztalataimmal.
Kedves Nikol!
Köszönöm a bejegyzéseidet, sokat tanulok belőlük!
Ez a mostani sorozatod a sikerről is elgondolkodtató. Napokig tipródtam azon, hogy nekem mit jelent a siker. Még most sem vagyok kész, de már tudom, hogy az biztos hozzá tartozik, hogy önmagamnak kell ezt belül éreznem, elégedettnek kell legyek és nem szabad pusztán a külső megítélésekre hagyatkoznom.
Az is jól esik ha dicsérnek vagy ha elismernek, de van belül egy érzés, amikor valami tényleg jól sikerül és feldobódott vagyok tőle.
Szerintem Te egy sikeres nő vagy, az én szememben mindenképpen (olvastam az önéletírásodat is és láttalak már előadni, bár nem mentem oda hozzád akkor, sajnos.), számomra követendő példát állítasz!
Kérlek folytasd az ilyen jó témákat, mert mindig nagyon várom a soraidat.
Kedves Kati!
örülök,hogy így érzed ezért írom a blogot! 🙂
Ha megvagy a sikerről alkotott véleményeddel szívesen olvasom, érdekel.
A dicséretet és az elismerést én is fontosnak tartom, mert attól, hogy magunkban nyugtázzuk, hogy valaki valamit jól csinál még a másik ember nem fogja tudni… és az egyik legfontosabb szeretetnyelv!
..és hogy konkretizáljam, én úgy gondolom, hogy hasznosak a bejegyzéseim,de igazából akkor válnak azzá, ha az olvasóim, mint Te is!, visszajeleznek és elmondják a véleményüket pro és kontra. Ez visz előre. Különben magamnak is írogathatnék egy naplóba (az sem rossz, csak más a célja:)
Azt hiszem tudom mit éreztél az előadás után, én is sokszor voltam így vele, jó lenne odamenni és beszélni az illetővel, megköszönni neki vagy éppen vitatkozni vele.. de aztán mégsem tettem meg épp elégszer ahhoz, hogy ma már, ha ilyen indíttatást érzek mindig odamegyek az illetőhöz… amióta így cselekszem jobban érzem magam, úgy érzem, hogy fontosnak tartottam magam annyira (önértékelés és önbecsülés), hogy oda mertem menni.
Nem tudom, hogy Te végül miért nem jöttél oda….lehet, hogy nálad egészen másképp volt…
Szívesen (szeretem ezt a szót a szív- miatt, mert csak onnan érdemes tenni valamit:) írok még!
… és még egyszer köszönöm az elismerő szavakat!
Szia Nikol!
Az időjárást nehéz lenne megváltoztatni, azt viszont én döntöm el, hogyan viszonyulok a környezetemhez. A nyarat szeretem, a tél lehangol, de ha nyitott szemmel járok, a hóesésben és a téli tájban is találok szépséget. Valahogy így működik a sikerhez való viszony is: ha pozitív megerősítésként könyvelek el egy apró kis visszajelzést, sokkal sikeresebbnek érzem magam, mintha azon mérgelődnék-sírnék, miért csak két Oscar-díjat kaptam idén az öt helyett. Szebb, jobb, több, nagyobb, gazdagabb mindig létezik, tehát az ember állandó külső tényezőkhöz történő méricskélése a legnagyobb hiba, amibe csak eshetünk.
Ennyit az általánosságról, most váltsunk személyes síkra, hiszen a racionalizációból ötös nem jelenti azt, hogy lelki síkon is átmentünk a vizsgán. Én garantáltan nem. Figyeld a következő történetet:
Állásinterjúra utazom, a villamoson nézem a nőket. Rövid szexuális felhangtól mentes stírölés után enerváltan megállapítom, hogy “bassza meg, természetesen mind szebb nálam, ez igazságtalanság, a szép nők mindig jobban érvényesülnek az élet minden területén…” – aztán itt persze megállok, felmérem saját gondolataim ABSZURDITÁSÁT. Természetesen nem egy Miss Universe-verseny közepébe csöppentem a 6-os villamoson, egyszerűen csak saját komplexusaim és fruszrtráltságom vetült ki ilyen primitív módon a környezetemre.
És itt jön a bibi: józan ésszel tudom, hogy a, a szépség relatív; b, én sem vagy küklopsz azért; c, a siker nem a konkrét fizikai paramétertől, szemszíntől, hajszíntől, mérettől és formától függ, hanem egy belülről jövő kisugárzás eredménye; d, és ez még mindig csak a felszín, a boldogság-siker kulcsa ettől mélyebben gyökerezik!
A következő lépés az, hogy elszégyellem magam, amiért önző, gátlásos, hisztis, komplexusokkal teli óvodás kislányként viselkedem, ahelyett, hogy öntudatos nőként élném mindennapjaimat… és mivel nincs kedvem épp önsajnálatfalvára utazni, inkább poénnal ütöm el a dolgot. De ez a kis intermezzó már bizonyítja: gondok vannak az önképemmel, és minden más ebből a problémából fakad.
És ezt – bármilyen fájdalmas is kimondani – magamnak köszönhetem, nem terhelhetem környezetem számlájára.
Eszter
ps.: Mindig ilyen szókimondó vagyok, egy önismereti tréningen egyszer felmerült a tesztben a kérdés: ha egy csoportban dolgozol/tanulsz, és nem érted a feladatot, nyilvánosan rákérdezel a főnöknél/tanárnál, miről is van szó pontosan? Teljesen ledöbbentem, amikor a 20 fős csoportból én voltam egyedül, aki azt mondta: természetesen! A többiek bevallották, félnek, hogy ilyenkor ostobának, inkompetensnek nézik őket, aláássák saját tekintélyüket stb. Én úgy gondolom, aki kérdez, az kommunikál, érdeklődik és a másik nézőpontját helyezi önmagához közelebb, tehát konstruktív és nyitott.
ps2.: Utóbbiban talán az is benne van, hogy eredeti végzettségem szerint nyelvtanár vagyok, és mint azt te is tudod, a tanítvány hibáiból és kérdéseiből láthatjuk leginkább, hol tart az illető a nyelv elsajátításában. Merni, csinálni, bátornak lenni és kérdezni tehát abszolút pozitív dolog!
(Ez kicsit off volt, de ahhoz a korábbi bejegyzéshez kanyarodtam vissza, hogy a siker külső megítélése mennyire relatív dolog, épp ezért milyen szomorú, amikor az ember azért görcsöl, mert MÁSOK elvárásai szerint nem elég szép, elég jó, elég gazdag… vagy nem beszél tökéletesen egy nyelvez!)
“1. fél attól, hogy megbánt másokat
2. tart attól, hogy rosszul dönt és már nem tudja visszacsinálni
3. pontosan tudja mit kellene tennie az adott élethelyzetében,de egyszerűen nincs bátorsága meglépni azt – pl. önbizalomhiány miatt, nem bízik abban, hogy jól dönthet”
Nem tudom ki mondta annó, de nagyon ide vág:
A sikeresség titkát nem tudom átadni, de a sikertelenség receptjét ismerem: Próbálj meg mindig, mindenkinek megfelelni!
Sajnos ebben az az országban, többségünk ezt a csapást kapta örökül. Ne tedd, ezt ne mond azt, ne bánts meg senkit….
Akkor arról, nem is beszéltünk, hogy ahelyett, azt az egy-két sikeres embert mádsolnánk, ahelyett inkább fikázzuk. Ahelyett, hogy adaptálnánk, ideológiát gyártunk és áltatjuk magunkat, hogy ez miért nem működhet…
István
ui.: a fizika szerint a poszméh nem is repülhetne, de ő erről nem tud! 😉
István
@Eszter,
Wooow…
“A következő lépés az, hogy elszégyellem magam, amiért önző, gátlásos, hisztis, komplexusokkal teli óvodás kislányként viselkedem, ahelyett, hogy öntudatos nőként élném mindennapjaimat…”
Ez annyira jóóó… 😉
Ez az a pont amikor eljut az ember fia/lánya ez öntudatra!
Filozofálhatnék?!
öntudat: tudom magam
önismeret: ismerem magam
céltudat: ismerem a célom (van ilyenem)
képesség: van képem arról, hogy meg tudom valósítani
(vannak ahol tanítják is, hogyan tudom egy kis önbecsapással félrevezetni a tudatalitt és így tágítani a kényelmi zónánk)
István