Mi a szerelem?
Puszta Kémia? Álarcos komédia? Igaz valóság, mely a szerelem elmúltával látszatvalóságokká rogyik össze? Ellenállhatatlan áradás, mely áttöri a külső-belső gátakat… mely felszabadít önmagad rabigája alól?
Ha szerelmes az ember megszűnik az idő, kitágul a tér, csak a lebegés van és egy álomnak tűnő valóság. De mi van, ha az álom a valóság és amit valóságnak hiszünk az az illúzió?
Mi van, ha akkor látjuk igazán önmagunkat és akkor merjük igazán önmagunkat adni, amikor szerelemben vagyunk?
Az igazi szerelem…ami nem követel, nem hangoskodó, nem magamutogató… egyszerűen csak van, és ad mindent, amije van, megosztja azt ami, mert nincs félnivalója. Tisztaságában, őszinteségében és sérülékenységében rejlik az ereje!
Az igazi szerelem időtlen, amint meg akarod fogni elillan, amint hadakozol ellene magával ránt.
Az igazi szerelem elégedett a pillanattal, a másikkal…hiszen benne van, belőle van, általa létezik. Örül “vanságának”….és megosztja az örömét minduntalan.
***
Akkor mi van a szirupos, csöpögős, mindent a másiknak való megfeleléséért tevő, vasárnapi arcot mutató szerelemmel?
Az nem szerelem, maximum hamis szerelemnek mondanám.
Igazán az lehet szerelmes, aki önfeledt tud lenni…és csak az lehet önfeledt, aki oda meri magát adni a hömpölygő áramlásba, ha kell az örvénybe, ha kell a vízesésbe. Mert bízik.
Bízni tud önmagába, bízni tud a világban, bízni tud a másikban. Tudja, hogy a szerelem mélyre viszi… igazán mélyre, de ebben mélységben megismeri igazi önmagát. Tudja, hogy a szerelem magasra repítheti, a fellegekbe vagy azon is túlra, de abban a kitágult tudatosságban meglátja teljes önmagát.
A szerelem bizalom… a szerelem áradó, igaz valóság…
Aki szerelmes önmagába, az tud csak igazán szerelmes lenni másba.
Aki szerelemes az életbe, az tud csak igazán örülni és örömében osztozni újra és újra.
A szerelem kinyílás és odaadottság. Aki ki mer nyílni, meg mer nyílni önmaga és mások előtt, az megnyílik a szerelem előtt, a misztérium előtt.
***
Azon is gondolkodtam, hogy miért most „ünnepeljük a szerelmet”, amikor még hó borítja a tájat. A magok még csak most ébredeznek a fagyott föld alatt és várják a napsugár hívó szavát, még csak álmodnak maguknak egy gyönyörű kinyílást, megtermékenyülést, kiteljesedést és gyümölcsöket, megengedett, csendes, mégis büszke elmúlást.
A szerelemhez nekem sokkal inkább kötődik a tavasz igazi ittléte, a május, amikor virágba borultak már a mezők, a virágok és a fák is. Ez már a kinyílás ideje, a megmutatom magam úgy ahogy vagyok ideje… és a tudom és megmutatom, hogy gyönyörű vagyok ideje.
Bár ma van/volt Valentin, a szerelemnek mindegy, hogy milyen évszak van, narancs-barna szállingózó elválás, zord-kopogós mégis kristály tiszta elmúlás, hatalmas hótorlaszok, olvadó cseppek, zápor-zivatar, tikkasztó nyári hőség, bódító tavaszi színvarázs.
A hótakaró alatt, a fagyott felszín alatt is észre kell tudni venni az ott rejtező csodát. Tudni, hogy ott van, akkor is, ha valamiért befagyott a vérkeringés. Akkor is tudni és merni hinni abban, hogy jön az olvadás, jön a tavasz s vele a megáradás.
Talán éppen ez lehet a februári szerelem-vallás szépséges üzenete…szerelmes vagyok akkor is, amikor csak tudom, hogy szép a másik, hogy a másik belső virága…akkor is szép, ha éppen tomboló vihart mutat a lélek-barométer.
A szerelem megnyílás… bizalomteljes odaadottság….s áramlás.
A szerelem megnyílás… önmagad felnyílása… a belső virágod megnyílása…
A szerelem valóság látás… meglátni a valóságot, a legteljesebb, legszebb önmagadat és meglátni a másikban ugyanzet…öntudatlanul, csak úgy magától…természetesen!
Az igazi szerelem addig marad fenn, amíg akkor is látod a valóságot, amikor a valóságnak látszó, hétköznapi illúziók elhomályosítják látásodat.
Akkor is meglátni a másikban a teljességet, amikor begubózik vagy éppenséggel fél megnyílni, amikor éppen magból újjászületik, amikor benned a görbe tükröt látja és nem bír vele.
Ez (is)a szerelem művészete:)
